Testkép, önértékelés és a testtel való kapcsolat művészetterápiás megközelítésben

A művészetterápiás gyakorlatban a testkép nem elsősorban vizuális kérdés, hanem kapcsolati élmény. A kliens nem pusztán azt fejezi ki, hogyan látja a testét, hanem azt is, hogyan él benne, hogyan viszonyul hozzá, és milyen érzelmi tapasztalatok kapcsolódnak hozzá. A testkép így az önértékelés egyik legmélyebb hordozójává válik.

A test és az önértékelés

A testünkkel való viszony gyakran önértékelésünk egyik legfontosabb alapja.

Nemcsak nőknél, hanem férfiaknál is. Ha jól érezzük magunkat a testünkben, könnyebben hisszük el, hogy elfogadhatók, szerethetők vagyunk – egy párkapcsolatban is. Ha viszont bizonytalanok vagyunk, gyakrabban jelenik meg a félelem az elutasítástól, a folyamatos visszaigazolás igénye, és ezzel együtt a boldogtalanság.

A nők teste különösen erős társadalmi nyomás alatt áll. Az öregedés láthatóbb, miközben a szépségipar és a médiából érkező üzenetek folyamatosan azt sugallják, hogy „jobbnak" kellene lennünk. Szülés után is, évtizedek múlva is. Ez a nyomás nemcsak kívülről érkezik – sokszor mi magunk is továbbadjuk.

A párkapcsolatokban további kihívást jelent a test változása: szülések, betegségek, balesetek, műtétek nyomai. Ezekre ritkán számítunk a kapcsolat elején, mégis a valódi intimitás egyik alapja az, hogy ezekkel együtt is képesek vagyunk elfogadni egymást.

Negatív testkép és testképzavar

Fontos különbséget tenni negatív testkép és testképzavar között.

A testképzavar a testélmény mély zavara: a saját test torz észlelése, szégyen, undor, szorongás, valamint az a meggyőződés, hogy csak egy „tökéletes" testtel lehetünk elfogadhatók. Gyakran társul hozzá kényszeres szabályrendszer, önutálat, elszigetelődés, szorongás vagy depresszió. Ilyenkor az ember nem azt látja a tükörben, ami valójában van.

A negatív testélmény gyakran nem a test formájára vonatkozik, hanem arra az alapélményre, hogy a test nem elég jó, nem elfogadható, nem szerethető. Ez a tapasztalat szorosan összefügg a kapcsolati mintázatokkal: azzal, hogy a kliens milyen tükrözést kapott korai életszakaszaiban, hogyan reagáltak testi megnyilvánulásaira, szükségleteire, határaira.

Művészetterápiás szempontok

Művészetterápiás szempontból különösen fontos a testkép és testképzavar megkülönböztetése. Míg a negatív testkép változó, helyzetfüggő és reflektálható, addig a testképzavar esetében a kliens testészlelése torzult, rigid, és gyakran szégyennel, undorral, valamint erős szorongással társul. A művészetterápiában ez gyakran megjelenik fragmentált testábrázolásokban, túlzott kontrollban, ismétlődő javításokban vagy éppen a test teljes elkerülésében.

A testképzavarral élő kliensek alkotásaiban gyakran megfigyelhető:

• a test egészének hiánya vagy széttöredezettsége
• aránytalan hangsúlyok bizonyos testrészeken
• erős kontúrok, radírozás, kontrollált vonalvezetés
• érzelmi telítettség nélküli vagy túlterhelt képi tér

Ezek a képi megnyilvánulások nem esztétikai hibák, hanem érzelmi információk, amelyek a testtel való kapcsolat minőségéről adnak visszajelzést.

A művészetterápiás folyamat

A művészetterápiás folyamat célja nem a „pozitív testkép" erőltetett kialakítása, hanem a testtel való kapcsolat újraszervezése. Ennek alapja a biztonságos keret, a nonverbális kifejezés lehetősége és az ítéletmentes jelenlét. Az alkotás során a kliens megtapasztalhatja, hogy a teste nem objektum, hanem érzékelő, reagáló, emlékező tér.

A képi munka lehetőséget ad arra, hogy a kliens:

• elkülönítse a külső elvárásokat a belső testélménytől
• megjelenítse a testhez kötődő érzelmeket anélkül, hogy verbalizálnia kellene
• fokozatosan növelje a testtel való toleranciát és jelenlétet
• új, megtartó belső képeket alakítson ki

A művészetterápia különösen alkalmas arra, hogy a testhez kötődő szégyen és kontroll helyett kapcsolati élményt kínáljon: a test nem ellenségként, hanem partnerként jelenhet meg. Ez a folyamat lassú, ciklikus, és gyakran együtt jár ambivalens érzésekkel, melyeknek a képi tér biztonságos megtartást nyújt.

Fontos szakmai szempont, hogy súlyos testképzavar vagy evészavar esetén a művészetterápia kiegészítő módszerként, pszichoterápiás együttműködésben alkalmazandó. A hangsúly ilyenkor nem a konfrontáción, hanem a stabilizáción, az érzelemszabályozás támogatásán és az erőforrások aktiválásán van.

Összefoglalás

Összefoglalva: a testkép művészetterápiás megközelítése nem a test „javításáról", hanem a testtel való kapcsolat gyógyításáról szól. A cél nem az, hogy a kliens mindig jól érezze magát a testében, hanem hogy képes legyen benne jelen lenni anélkül, hogy folyamatosan bántaná vagy elutasítaná önmagát.

A program célja

• a test mint élő, érző otthon újra-kapcsolása
• a „nem szerethető vagyok" mély hiedelmének oldása
• testemlékezet és önelfogadás integrálása
• biztonságos kapcsolat kialakítása a testtel

Nem fogyókúra, nem önértékelés-javítás, hanem kapcsolati gyógyulás a testtel.

Formátum

6 alkalmas program:

1. alkalom – A test mint hely
2. alkalom – A látott test és az érzett test
3. alkalom – A nem szerethető test hiedelme
4. alkalom – Test és érintés emlékezete
5. alkalom – A test, amit lehet szeretni
6. alkalom – Integráció és búcsú

A gyógyulás nem feltétlenül ott kezdődik, hogy megszeretjük a testünket. Sokszor ott, hogy abbahagyjuk a bántását. Hogy megtanulunk benne maradni, anélkül hogy folyamatosan javítani akarnánk.

Nem kell szépnek lenned ahhoz, hogy szerethető légy. De idő és tér kell ahhoz, hogy ezt ne csak értsük, hanem érezzük is.

Szakmai nézőpontom

Munkámban a testtel való kapcsolatot nem esztétikai vagy teljesítménykérdésként, hanem kapcsolati élményként közelítem meg. A test számomra nem javítandó objektum, hanem érzékelő, emlékező és reagáló tér, amely magában hordozza az egyéni és családi tapasztalatok lenyomatait.

Művészetterápiás szemléletem középpontjában a testkép, önértékelés és testélmény áll. Az alkotói folyamat biztonságos, ítéletmentes keretben teszi lehetővé, hogy a kliens új módon kapcsolódjon a testéhez: ne kontrollálni vagy elutasítani akarja, hanem fokozatosan jelen legyen benne. A képi megjelenítések nem esztétikai értékük miatt fontosak, hanem mert érzelmi információkat hordoznak a testtel való kapcsolat minőségéről.

A munkám során rendszerszemléletű családállítási megközelítést is alkalmazok, amikor a testhez kötődő nehézségek nem csupán az egyéni élettörténetből, hanem transzgenerációs mintázatokból, hűségekből és kimondatlan családi tapasztalatokból táplálkoznak. A test sok esetben olyan érzéseket és terheket hordoz, amelyek nem személyesek, hanem a családi rendszerhez tartoznak. Ezek felismerése és leválasztása felszabadító lehet a testkapcsolat szintjén is.

Hiszem, hogy a gyógyulás nem ott kezdődik, hogy megszeretjük a testünket, hanem ott, hogy abbahagyjuk a bántását, és megtanulunk benne maradni anélkül, hogy folyamatosan javítani akarnánk. A cél nem egy idealizált testkép kialakítása, hanem egy élhető, elfogadó, biztonságos kapcsolat megteremtése a testtel.

Munkám fókuszában a stabilizáció, az érzelmi szabályozás támogatása és a belső erőforrások aktiválása áll. Súlyos testképzavar vagy evészavar esetén kiegészítő módszerként, pszichoterápiás együttműködésben dolgozom.

A folyamat, amelyet kísérek, lassú, ciklikus és mélyen emberi: a test nem ellenséggé, hanem partnerként jelenhet meg – olyan otthonként, ahol végre megengedett jelen lenni.